Aliszka, ha kedve tartja, világsztárokkal cseveg az utcán...

Erről az elképesztő bulvárcsemegéről csak itt  a csodaország blogon olvashattok!

Április 16: 1972-ben ezen a napon indul  el az Apollo űrhajó. 2003-ban Magyarország aláírja Athénban az Európai Unióhoz való csatlakozási szerződést. Különböző években, de ezen a napon született Schobert Norbert, Gesztesi Károly és az apánk.

Hiába is sorolnék fontosabb és kevésbé jelentős eseményeket a történelemből vagy jelenkorunk aktualitásaiból, Aliszkának sikerült átrangsorolnia az e naphoz köthető történések fontossági sorrendjét.

Tehát, 2010 április 16:

Irány Budapest, konkrét úticél az Operettszínház, a Mozart! című musical. A darab amúgy is a szívünkcsücske, de ezen a pénteken azért is tartottuk olyan fontosnak, hogy jegyet váltsunk az előadásra, mert a bennfenntesek szerint 7  év töretlen siker után kis időre leveszik a műsorról. Úgy éreztük, ott a helyünk a zsepilengető, könnyes búcsúnál.

Leszámítva a csapat nőtagjai 66,6%-ánál (3-ból 2 fő) kezdődő menstruáció okozta zavardottságot és az azzal kapcsolatos egyéb kísérő tüneteket minden feltétel adott volt ahhoz, hogy igazi klassz napként pipáljuk ki a naptárunkban az április 16-ot.

Először is, megelőzve a pénteki dugót, időben érkeztünk meg a Pesti Broadwayre. Pont erre a délutánra döntött úgy a szeszélyes áprilisi tavasz, hogy pár órára mellőzi az esős, borongós lehangoltságot, ezért kellemes napsütésben sétálgattunk az Andrássy úton. Elképedve néztük a kirakatokat. Gucci, Dior, Louis Vitton... mind-mind olyan  üzlet, ahova csak biztonsági őr lefegyverzése után lehet bejutni, ahova mi számológép nélkül el sem mernénk menni vásárolni. Miután megállapodtunk abban, hogy a kirakatok többségében látott dolgokat márkajelzés nélkül nem vennénk meg, sőt még akkor sem kellenének, ha utánunk hajítanák őket, ezért búcsút intettünk a soknullásvégű árcédulák világának és a kultúra fellegvára felé vettük az irányt.

Kifelé tartva a sznobok játszóteréről azért egy valakit futólag elismerésben részesítettünk. Séta közben érintettük a Zsidró hajszobrász szalont. Kissé rosszmájúan megállapítottuk, hogy itt biztos mindenki felfedezhető, csak éppen a főmufti nem. És láss csodát! A kirakathoz legközelebb eső széken ősztárfodrászsága személyesen aprította a szőrt a kedves vendég fején.

Na! Ekkortájt még mindig volt körülbelül egy bő óránk az előadás kezdetéig. Úgy döntöttünk, hogy megkerüljük az Operettszínházat magába foglaló épülettömböt. Természetesen minden hátsó szándék nélkül választottuk ezt az útvonalat. Már éppen a Mozsár utcában tartottunk, egyre közeledve a művészbejáró felé, amikor véletlenül rápillantottam Aliszkára. Meglehetősen kaján arckifejezést észleltem rajta. Mivel ismerem, mint a rossz pénzt, én is abba az irányba néztem, amerre ő hintette legártatlanabb pillantásai legjavát. Kit láttak szemeim?! .......Dolhai Attilát, élőnagyságban és civilben.

Matematikailag és fizikailag is rém egyszerű volt kiszámítani, milyen röppályát fog leírni az elkövetkező pár pecben. Lévén ő az előadás főszereplője, a művészbejárón át vezetett az útja. Na, de addig ott voltunk mi, a 3 grácia, akik kvázi elfoglaltuk a teljes járdaszélességet.

Bár minden ismert mértékegységmeghatározás szerint bekalibrálva én lennék az, aki a legnagyobb részt ki kellett volna hogy hasítsam a rendelkezésre álló területből, mégis én voltam az, aki a papírformát felülírva a létező legkissebre mentem össze. A falhoz lapultam, ezáltal is asszisztálva ahhoz, hogy elengedhessük a siető ikont. K-né J. Szilvia (32) is tisztes magyar állampolgárhoz illő helyet foglalt el a járdából.

Na, de volt köztünk egy számító dög, aki úgy határozott, hogy fittyet hány a rendszeres tenisz által leszálkásított és ezáltal köbméretben is egyre csökkenő térfogatára. A pillanat törtrésze alatt úgy döntött, hogy ami hiányzik a váll és egyéb szélességéből, azt taktitával helyettesíti. Sandán, fél szemmel figyelte, mikor ér a közelünkbe Dolhai Attila, és akkor hirtelen, csodával határos módon ő egymaga elfoglalta a fél járdát.

Illemtudó kedvencünk egy "Bocsánat" szó elrebegésével esdekelt a továbbhaladás lehetőségéért és jogáért. Aliszka pedig sátáni arccal, a csernobili katasztrófára jellemző  mérőszámokban kifejezhető sugárzási értékkel a  tekintetében, a cukros nénikre emlékeztető legnegédesebb mosolyával fordult Dolhai művészúr felé, és nagy kegyesen ennyit suttogott:

"Semmi baj."

Így történt tehát, hogy 2010 április 16-án Aliszka világsztárral beszélgetett az utcán. Azzal ugye senkit nem lepek meg különösebben, hogy a tovább lépdelő nőnemű lények közül egy hirtelenjében feltűnően nagyképűbb lett, mint előtte volt? Azt már csak az elszabaduló fantáziákra bízom, hogy ki lehet ez a személy.

Ugye, legközelebb is elengedsz, Bébi?

Ha azt állítod, nem így történt, lássuk a te verziódat!